régi iromány

Az álmos természet éppen akkor éledezett, mikor a tavasz tündérei bejárták a vidéket. Én pedig a hajnal fényében tartottam célom felé. A réteket és a búzatáblákat a harmat fátyolozta. A poros utat koptattam, lépteimet valami más erő irányította. A nap csóvái a vér színére emlékeztettek, s közben arra gondoltam, mi várhat rám az ismeretlenbe. Elmosolyodtam visszagondoltam gyermekéveimre, milyen boldog életem volt, Istenem! Kiskoromban mindig a csűr tetején olvasgattam, egyedül ott lehetett nyugalmam, képes voltam egész napot egy könyv és néhány kíváncsi tyúk társaságában eltölteni. Apám ezért mindig zsörtölődött is velem, de titokban tudom, hogy a büszkeség töltötte el, csak nem akarta mutatni. Ahogy így merengtem a fák zöldjei közül a vasútállomás tűnt fel. Egy kis sóhaj hagyta el a lelkemet. Most is sajgó szívvel gondolok vissza szüleim tekintetére. Ahogyan ott álltak előttem, a szívem összeszorult, arra gondoltam, hogy talán nem is látom őket többé.Végre megérkeztem. A bőröndömet letettem, igencsak húzta a vállaimat a nagy súly. A peronon egyedül voltam, figyeltem, hogy vontatják a mozdonyokat. Majd tekintetem egy helyen pihent meg. A ködös messzeségben egy porfelhőt láttam. Biztos a parasztok terelgetik állataikat a mezőkre. A lomha állatok néha meg - meg állva tépegették az út széléről a nekik életet adó táplálékot, némelyik incselkedve a többiek közé vágott majd felbukott a sok láb tömegében.Közben a vonatom is bezötyögött. Még egyet sóhajtottam. Lassan szálltam fel mintha maradni szerettem volna. Beléptem az első kabinba, leültem az ablak mellé. A vonat elindult, hirtelen könnyek szöktek a szemembe, hamar letöröltem, majd felálltam és az ablakot kinyitottam. Elém tárult a szeretett táj, gyorsan magamba szívtam ezt a látványt, hogyha visszatérek, még emlékezzek minden négyzetméterére. Mikor teljesen eltűnt előlem újból helyet foglaltam. Elragadott a vonaton kívüli szépséges világ. A bokrok, a rétek, a búzatáblák, az erdők sokasága rohant el előttem.